A Kárpát-medencén belül berendezkedő magyarság a 970-es évektől kezdve egyre inkább felhagyott a korábbi konfrontatív magatartással. Géza fejedelem a kapcsolatok építésének politikájára nem sokkal halála előtt tehette fel a koronát, amikor elnyerte feleségül fia és kijelölt örököse, István számára az apja 995. évi halála óta a bajor hercegség élén álló Henrik húgát, Gizellát. A diplomáciai siker egyszeriben felhelyezte Európa politikai térképére az Árpádok országát, mely többé nem fenyegető veszélyt jelentett a Nyugat számára, hanem egy újabb területet, melyet az akkor közel ezeresztendős kereszténység immár a magáénak mondhat.
A közkeletűen kalandozásokként emlegetett nyugat-európai hadjáratok kifulladása a 10. század közepén jelentős változásokat indított el a magyarok által uralt Kárpát-medencében. Megalapozottnak ítélhető feltételezés szerint ezt követően került sor arra, hogy a honfoglaló Árpád utódai, akik a medence közepét addig is a kezükben tartották, kiterjesztették uralmukat a mai Dunántúl egészére, valamint a Felvidék nyugati részére.
A Kárpát-medencén belüli hatalmi átrendeződésnek megvoltak a maga – mai szóval élve – külpolitikai vonatkozásai is. Az Árpádok, akiknek feje a 970-es évek elejétől Géza fejedelem († 997) volt, a nem sokkal korábban létrejött nagyhatalom, a Német-római Birodalom közvetlen szomszédai lettek, s mindkét fél felismerte, hogy ebben a helyzetben észszerű döntés lenne a korábbi merev szembenállás fenntartása helyett az együttélés békés módozatait kialakítani.
Géza fejedelem késznek mutatta magát arra, hogy tegyen is az ügy érdekében: felvette a kapcsolatot a császári udvarral, megnyitotta országát a kereszténység nyugati változatát hirdető térítők előtt, akiknek tevékenységét erőszakos eszközöket sem mellőzve támogatta, „akiket pedig másféle utak követésén kapott rajta, azokat fenyegetéssel és megfélemlítéssel törte meg” — írja erről fia, István rövidebb szövegezésű, úgynevezett Kisebb legendája (ford. Kisdi Klára).
Dinasztikus házasság
Maga Géza fejedelem korántsem volt a kereszténység elkötelezett híve – egy kortárs tudósítás szerint egy alkalommal, amikor szemére vetették, hogy megkeresztelkedése után is áldozatot mutat be a pogány isteneknek, azzal hárította el a feddést, hogy „elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse” (ford. Thoroczkay Gábor) –, István fiát azonban kereszténynek neveltette, mert felismerte, hogy az a jövő útja. Ebben nem is csalta meg Gézát politikai éleslátása, egyebekben pedig a szerencse szegődött mellé, hiszen azt aligha láthatta előre akár ő, akár bárki más 996-ban, hogy néhány év múltán éppen fia sógora, a bajor herceg lesz az új német uralkodó II. Henrik néven (1002–1024, császár: 1014-től), s a sógorok kapcsolatát mindvégig az együttműködés őszinte vágya jellemzi majd, bármiféle hátsó szándék nélkül. Ez a szerencsés helyzet biztosította az apja halála után, 997-ben előbb fejedelemként, majd megkoronázása után, 1000-től királyként uralkodó István fő műve, a keresztény Magyar Királyság megszervezése számára azt a közel két és fél évtizedes nyugalmat, mely lehetővé tette olyan szilárd alapok kiépítését, hogy azokat a későbbi viszontagságok sem voltak képesek kikezdeni.
A bajor és a magyar dinasztia között létrejött házasság német visszhangja korántsem volt elragadtatott, amint az a fiatalabb kortárs, Reichenaui Hermann krónikájából világosan kiderül: szerinte ugyanis Gizella a keresztény hit „túsza” volt az Árpádok országában – a szójáték azon alapszik, hogy a „túsz” németül a hercegnő nevével összecsengő: Giesel –, aki „adományozásokkal és más jó cselekedetekkel foglalatoskodva öregedett ott meg” (ford. Kristó Gyula).
A középkori keresztény történetírás egyik gyakran alkalmazott közhelyének számít az a történettípus, melyben a keresztény feleségnek jut döntő szerep pogány férje – és annak népe – megtérítésében. A 11–12. századi német történetírásban gyakran találkozunk ezzel a vélekedéssel István és Gizella házasságával kapcsolatosan, nem érdektelen megjegyezni ugyanakkor, hogy lengyel források Géza fejedelem – soha nem létezett – lengyel feleségét emlegetik ugyanilyen összefüggésben. Gizellának bizonyára jutott szerep a magyarországi kereszténység ügyének támogatásában, a munka nagyja azonban kétségtelenül apósára, Géza fejedelemre, valamint férjére, Istvánra maradt.
A gyermekek
Abban viszont megfelel a valóságnak Reichenaui Hermann idézett tudósítása, hogy István és Gizella házasságát politikai számítások hozták létre – ebben a korlátozott értelemben Gizella valóban „túsz” volt tehát, de sokkal inkább a politika túsza –, a személyes érzelmeknek, miként a középkor hasonló, dinasztikus házasságai esetében az általános volt, semmiféle szerep nem jutott a frigyet megalapozó tárgyalásokban. Mindennek ellenére, amennyire tudható, István és Gizella házassága mindvégig harmonikus maradt, s az Árpádok dinasztiája szempontjából a legfontosabbnak számító célt is teljesítette, hiszen Gizella gyermekeknek adott életet.
Talán leányai is születtek a királyi párnak, erről azonban semmi biztosat nem tudunk. Ha a későbbi király, Aba Sámuel (1041–1044) felesége nem István húga volt, hanem leánya – a latin szó, melyet forrásunk az István és Sámuel közötti rokonság leírására alkalmaz, mindkét értelmezést lehetővé teszi –, akkor legalább István és Gizella egyik (esetleg egyetlen) leányáról mégis tudunk valamit. A fiúk közül kettőt meg is tudunk nevezni: egyiküket –több késő középkori forrásunk szerint – Ottónak hívták, míg másikukat, a jóval ismertebbet, Imrének.
Az Ottó–Imre névpár szembetűnő egyezése a korszak Istvánnal is szoros, részben rokoni kapcsolatban álló két német-római császárának nevével – III. Ottóról (983–1002, császár 996-tól) és István sógoráról, II. Henrikről van szó – további feltételezésekhez ad alapot. Mivel az Imre név kétségkívül a magyarban Henriknek hangzó német Heinrich névből származik, indokoltnak mondható az a feltevés, hogy István két ismert nevű fia a kortárs nyugati császárokról kapta nevét: az említett Ottó III. Ottóról, míg Imre (Henrik) II. Henrikről. Ebből viszont az is valószínűsíthető, hogy a két fiú közül Ottó lehetett az idősebb – ő ezek szerint még III. Ottó életében, tehát 1002 előtt születhetett –, míg Imre valamikor ezt követően láthatta meg a napvilágot, amikor már II. Henrik volt a német uralkodó, ám azt, hogy pontosan mikor, nem tudjuk.
Az Imre születési éveként gyakran emlegetett 1007. év nem tekinthető magától értetődően megbízható adatnak. Arról István hosszabb szövegezésű, úgynevezett Nagyobb legendája is megemlékezik, hogy a királyi pár több fiúgyermeke fiatalon elhunyt – egyikük lehetett Ottó –, az pedig közismert, hogy a felnőttkort egyedül megért Imre szintén még szülei életében halt meg, 1031-ben, egy vadászbalesetben. A szülők személyes tragédiája a dinasztia története szempontjából annyit jelentett, hogy az Árpádok későbbi generációinak tagjai közül senki nem mondhatta ősanyjának Gizella királynét.
A királyné
Mindaz, amit Gizelláról tudunk, arra vall ugyanakkor, hogy magának a királynéi intézménynek a későbbi korszakokból ismert számos jellemzője visszavezethető a személyéhez.
Gizella annak idején nem egymaga érkezett az Árpádok országába, kíséretében minden bizonnyal voltak egyházi és világi személyek, miként, vélhetően, udvarhölgyek is. Az egyháziak egy része Gizella mellett láthatta el szolgálatát, míg mások bizonyára bekapcsolódtak a keresztény hit terjesztésének munkájába. A világiak között lovagok is akadtak, akik az István uralmát elismerni nem akaró Koppány ellenében ott harcoltak új uruk seregében, s utóbb is a szolgálatában álltak. Régi és alighanem helyes feltételezés szerint a lovagok egyikeként ismert Hont lehetett Hont megye névadója annak első ispánjaként.
A Gizella kíséretében érkezők – akár egyháziak voltak, akár világiak – számos nyugati példát közvetítettek, amelyeket aztán István belátása szerint felhasználhatott az államszervezés során. Az István államáról rendelkezésünkre álló ismeretek ugyanakkor egyértelműen arra vallanak, hogy e minták követése sosem szolgai módon történt, hanem a király és munkatársai a kor magyar valóságához alkalmazva formálták át és használták fel az arra alkalmasnak ítélt példákat.
Gizella és kísérete példáját utóbb más, kevésbé előkelő bevándorlók szintén követték. A Szatmár megyei Németi vendégtelepesei – akiknek egykori lakóhelye ma a Romániában fekvő Szatmárnémeti része – 1230-ban úgy tartották, hogy elődeik még Gizella királyné idejében költöztek be a Magyar Királyságba.
István, amint az köztudott, 1000-ben koronáztatta királlyá magát, s felesége szintén egyfajta szertartás révén jutott a királynéi méltóság birtokába. Ebben nincs okunk kételkedni, hiszen István legkorábbi középkori életírásában, az úgynevezett Nagyobb legendában ezt olvashatjuk: a király, „hogy megossza az uralkodást, és főleg ne maradjon utód nélkül, feleségül vette […] Gizellát, akit felkentek a krizma kenetével, István pedig társának hirdette a korona viselésében” (ford. Kisdi Klára). Az idézett szövegnek éppen a koronára vonatkozó része nem világos kellő mértékben, hiszen nem derül ki belőle egyértelműen, hogy a szentelt olajjal történt felkenést követően a szó szoros értelmében megkoronázták volna Gizellát a szertartás során. Másfelől azonban Gizellát mégiscsak koronával a fején ábrázolja két egykorú tárgyi emlék. Az egyik ezek közül az István által a székesfehérvári egyháznak 1031-ben adományozott miseruha, melyet utóbb átalakítottak, és évszázadokon át a magyar királyok koronázási palástjaként szolgált. A másik pedig az úgynevezett Gizella-kereszt, melyet a királyné 1006-ban meghalt édesanyja sírjára készíttetett.
Gizella koronájának emlékét írott forrás is fenntartotta, mely szerint a veszprémi egyházban őriztek egy Gizellának tulajdonított koronát, míg az 1217-ben a szentföldi hadjáratára induló II. András király (1205–1235) magával nem vitte és pénzzé nem tette Palesztinában. Igaz, lehetnek kétségeink afelől, hogy ez utóbbi valóban az első királyné fejéke lett volna, hiszen egyáltalán nem zárható ki annak lehetősége, hogy egy régi és ismeretlen eredetű koronát csupán azért kötöttek Gizella nevéhez 1217 Veszprémjében, mert a település és az első királyné közötti kapcsolat akkor ezt a gondolatot már magától értetődővé tette. (Hasonló kötődés figyelhető meg férje, István és Székesfehérvár esetében.) A gyanú annál is inkább felmerülhet, mert, amint arról szó esik még, efféle, bizonyosan alaptalan hagyomány helyezte Veszprémbe Gizella királyné sírját, akit valójában a regensburgi Niedermünster monostorában temettek el, ahol meghalt. Veszprémből egyetlen királynéi temetkezésről sincs minden kétséget kizáró hitelességű adatunk, mégis, a 14. század végén a veszprémi egyházat a magyar királynék szokásos temetkezőhelyeként említik.
Gizella és Veszprém
A Gizella és Veszprém közötti szoros kapcsolat mindazonáltal nagyon is valóságos forrásból táplálkozott. Abból a hagyományból eredt, mely szerint a veszprémi egyházat maga Gizella alapította. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a hagyomány ez esetben valóságos történeti esemény emlékét tartotta fenn, hiszen csak látszólag ellentétes egy másik hagyománnyal, mely viszont férje, István személyéhez köti a magyar püspökségek – így a veszprémi – alapítását. A helyi és az országos hagyomány annak feltételezése révén egyeztethető össze, hogy a Gizella által alapított veszprémi egyházat István tette meg országa egyik püspökségévé. Tény mindenesetre, hogy Gizella királyné István Nagyobb legendája szerint bőkezűen hozzájárult a veszprémi egyház felszereléséhez, s még a 14. század elején is számon tartották Gizella királyné egyik adományát, melyet az alapítás idején tett a veszprémi egyháznak.
Gizella közreműködése a veszprémi egyház alapításában annál is inkább hiteles híradásnak tekinthető, mert magyarázatot kínál a veszprémi egyház és a későbbi magyar királynék bensőséges kapcsolatára. A veszprémi püspököt illette meg a királyné megkoronázásának előjoga, amivel első alkalommal 1216-ban találkozunk egy forrásunkban, de bizonyosra vehető, hogy már akkor is nagyobb múlt állt mögötte, mivel az idő szerint a veszprémi püspök és Esztergom érseke között éppen a királynék megkoronázásának joga felett folyt vita, s a kérdés végül a pápa közreműködésével jutott nyugvópontra.
IV. Béla király (1235–1270) egyik 1269-ben kiállított oklevele a királynéi kancellár méltóságának viselését szintén a veszprémi püspököt régtől megillető jogok között említi, a tisztség fejében járó javadalmazással együtt. Az, hogy Gizellát a veszprémi püspök koronázta meg annak idején – ha valóban sor került a megkoronázására –, könnyen elképzelhető, az azonban, hogy a főpap már Gizella idejében is királynéi kancellár lett volna, teljesen valószínűtlen, hiszen a királyi kancellária – ahol a király nevében kibocsátott oklevelek kiállításának munkája folyt – csak a 12. század utolsó negyedében alakult önálló intézménnyé, a királynéi kancellária első nyomai pedig még későbbi időkből valók.
A korábbiakban a királyi okleveleket többnyire az uralkodó udvarában szolgáló papok állították ki, s ugyanez lehetett a helyzet Gizella okleveleivel is, amelyek minden bizonnyal léteztek, mert – bár egy sem maradt ránk közülük – forrásainkban nyomot hagytak maguk után, ha mégoly halványat is. Az István által alapított bakonybéli bencés apátság elidegenített javainak 15. századi jegyzéke említi ugyanis Gizella királynénak az apátság számára tett adományait. Noha a jegyzék – az abban foglalt más tételekkel ellentétben – nem tesz kifejezetten említést Gizella királyné okleveléről, az a körülmény, hogy a szöveg egyes szám első személyű névmást és igealakokat használ az adományról szólván – mintha maga a királyné szólalna meg –, azt a benyomást kelti, hogy a jegyzék írója Gizella királyné vélhetően szubjektív megfogalmazású oklevelének felhasználásával dolgozott.
Adományokat Gizella azért tehetett akár a veszprémi egyháznak, akár a bakonybéli monostornak vagy másoknak, mert királynéként megillették bizonyos birtokok és azok jövedelmei. A királynéi birtokok kialakulásának módját illetően forrásaink nem sokat árulnak el, egyedül a kor magyar ügyeiben kifejezetten jól tájékozottnak mondható német Altaichi évkönyv utal arra, hogy Szent István birtokokat adott feleségének, Gizellának. A későbbi forrásaink alapján viszonylag jól ismert királynéi birtokállomány létrejötte nem is igen képzelhető el más módon, mint hogy az uralkodó birtokai egy részét átengedte felesége használatára. Az Altaichi évkönyv tudósítása azt is kétségtelenné teszi, hogy a királynéi birtokok eredete a királyi birtokszervezetek kialakításának időszakába, azaz István uralkodásának idejére nyúlik vissza, s azok első birtokosa ennek megfelelően Gizella királyné volt.
S valóban, más forrásaink szintén tartottak fenn adatokat Gizella királyné birtokaira vonatkozóan. 1232-ben a veszprémi püspök azt állította, hogy egy, a Dráva és a Mura folyók között fekvő birtok Gizella királyné adománya révén került egyháza birtokába. A veszprémi egyház más birtokára vonatkozóan is élt az a hagyomány, hogy Gizella adományozta: 1318-ban a szintén Zala megyei Alsóörsön tartottak számon olyan szolgákat, akiknek elődeit a királyné adta ugyancsak a veszprémi egyháznak annak alapítása idején. A bakonybéli apátság említett jegyzéke ugyanakkor annak emlékét tartotta fenn, hogy Gizella férje beleegyezésével több birtokot – köztük erdélyieket is – a monostornak adományozott, mely egy malmot is kapott a királynétól „a veszprémi szikla alatt”. A bakonybéli feljegyzés megbízhatósága mellett szól, hogy az abban feltűnő egyik birtok, a Sopron megyei Szalmád megtalálható a monostor javainak 1086. évi összeírásában.
Gizella birtokairól, érthető módon, csak töredékes ismereteink vannak, jövedelmeiről pedig még kevesebbet tudunk. Annyi azonban megkockáztatható, hogy a királynéi birtokok földrajzi megoszlását talán már a kezdet kezdetén is ugyanaz jellemezte, mint a 13. században: a birtokok az ország szinte minden szegletében felbukkannak, de kiemelkedő bőségben a Dunántúl azon sávjában találkozunk velük, amelynek megyéi egyházigazgatási szempontból a veszprémi püspökséghez tartoztak. A jelenség egy újabb adalékkal gazdagítja a királynék és Veszprém közötti kapcsolatok történetét.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a királynék tartózkodási helyeiről a 13. század második felétől kezdve rendelkezésünkre álló adatok félreérthetetlenül jelzik: az akkori királynék előszeretettel tartózkodtak a Székesfehérvár, Óbuda (majd Buda) és Esztergom által kijelölt régióban, azaz a veszprémi egyházmegye északi részén, melyet a középkorban „az ország közepé”-nek neveztek. Azt persze, hogy a korábbiakban is ez volt-e a helyzet, lehetetlen bizonyítani, mindazonáltal a 13. század eleji krónikás – akit a magyar történetírás hagyományosan Anonymus néven emleget – megörökítésre méltónak ítélte, hogy I. András (1046–1060) felesége, az orosz Anasztázia a legszívesebben Dél-Zemplénben töltötte az időt, s ez bizonnyal arra vall – függetlenül attól, hogy van-e valóságmagva elbeszélése e pontjának vagy sem –, hogy Anonymus ezt szokatlan és feltűnő jelenségnek tartotta. Arról azonban, hogy Gizellának volt-e kedvelt tartózkodási helye az országban, s vajon éppen Veszprém lehetett-e az, források híján semmit sem mondhat a történettudomány.
Az özvegy
István 1038-ban bekövetkezett halálát követően alapvetően megváltozott az özvegységre jutott Gizella helyzete új hazájában. Imre herceg elhunyta megnyitotta a trónöröklés kérdését, s a megoldást István abban látta, hogy az 1026-ig Velence élén álló Ottone Orseolo dózséhoz férjhez adott testvére fiát, az Imre herceg halálát követően Magyarországra hívott Pétert jelölje ki utódának, akit megesketett, hogy Gizellát védelmezni fogja és megőrzi javaiban. Azt nem tudjuk, hogy Péter házasember volt-e már ekkor is – feleségéről, akinek még a nevét sem tudjuk, 1046. évi események kapcsán hallunk először –, az erre a kérdésre adott válasznak pedig volna bizonyos jelentősége, mert más egy özvegy királyné helyzete, ha az új uralkodónak magának is van már felesége, mint akkor, ha továbbra is egyedül mondhatja magát királynénak, rivális nélkül.
Péter király (1038–1041, 1044–1046) talán 1039 táján nősült meg, amire abból következtethetünk, hogy a történtekről legrészletesebb képet rajzoló, már említett Altaichi évkönyv szerint Péter egy éven keresztül tartotta is magát Istvánnak tett esküjéhez, utána azonban megfosztotta Gizellát a férjétől kapott javaitól, és „egy várban helyezte el […], s olyan őrséggel vette körül, hogy sem neki nem volt lehetősége sehova sem eltávoznia, sem az odaérkezők közül senkinek sem volt lehetősége vele találkoznia” (ford. Makk Ferenc). Azt az elterjedt feltételezést, hogy az említett vár, ahol Gizellát mintegy fogolyként őriztette Péter, esetleg Veszprém lehetett, sem igazolni, sem cáfolni nem tudjuk.
Kézenfekvő magyarázat lehet, hogy Péter pálfordulásának hátterében házassága állt: akár azért, mert felesége igényt tartott Gizella vagyonára is, akár azért, mert maga Péter akart asszonya kedvében járni Gizella rovására. Szerfelett bizonytalanná teszi azonban ezt a feltevést, hogy Péter nemcsak nagybátyja özvegyével keveredett súlyos konfliktusba ezekben az években, hanem a magyar főpapokkal és a világi előkelőkkel is, gyakorlatilag tehát mindazokkal, akiknek együttműködése révén sikeressé tehette volna uralkodását. Meglehet tehát, hogy Gizella valójában csak egy volt azok sorában, akik megszenvedték Péter király erőszakosságát.
Az Altaichi évkönyv szerint a Gizella védelmében fellépő magyar előkelők végül megölték Péter fő bizalmasát, s ezt követően került sor a király első trónfosztására 1041-ben, arra azonban már nem tér ki a tudósítás, hogy miként alakult Gizella sorsa a továbbiakban. Az évkönyv egy további bejegyzéséből csupán annyi derül ki, hogy az özvegy királyné helyzete még a Péter helyébe a trónra ültetett Aba Sámuel uralkodása idején sem rendeződött megnyugtatóan, javait legalábbis nem kapta vissza.
Gizella életének utolsó szakaszáról egymásnak ellentmondó tudósítások maradtak ránk, s ráadásul igen kései forrásokban. A magyar történelmet számos kitalált részlettel gazdagítva összefoglaló humanista, Antonio Bonfini a 15. század végén írt művében azt állítja, hogy Veszprémben van Gizella királyné sírja. A 16. század első felében dolgozó bajor Aventinus szerint viszont, aki szintén az ismert humanista történetírók közé tartozik, István özvegye 1045-ben, amikor III. Henrik német király (1039–1056, császár: 1046-tól) az időközben a magyar trónra segítségével visszahelyezett Péter király vendége volt, a német uralkodóval együtt visszatért szülőföldjére, s Passauban halt meg apácaként. Gizella halálának pontos időpontja nem ismert, a legvalószínűbben az 1055 és 1060 közötti évek valamelyikében hunyhatott el, passaui sírfelirata szerint május 7-én. Passauban ma is látható Gizella sírja, így a korábban sok vitát kiváltó kérdésben jelenleg általánosnak tekinthető az az álláspont, mely Bonfiniéval szemben Aventinus tudósításának ad hitelt.
Az özvegy Gizella hányattatásai korántsem számítanak egyedi esetnek a magyar középkor történetében. Az özvegy királyné sorsát leginkább az tehette biztonságossá, ha saját fia lépett trónra; Imre herceg halála Gizellát megfosztotta ettől. Azok az özvegy királynék, akik férjük halála után nem tértek vissza eredeti hazájukba, hanem Magyarországon maradtak, nem vonultak vissza egy kolostor magányába, és nem is haltak meg nem sokkal férjük után, szinte kivétel nélkül különféle politikai bonyodalmakba keveredtek.
A Péter által kisemmizett Gizella az első volt a sorban, őt követte II. András házasságtöréssel vádolt és menekülésre késztetett harmadik felesége, Beatrix esete, majd következett a többi: az országot kiskorú fia, IV. László (1272–1290) helyett kormányozni kívánó kun Erzsébet, aki fogságot volt kénytelen elszenvedni próbálkozásáért, I. Lajos (1342–1382) özvegye, Erzsébet, aki előbb maga ölette meg néhai férje nápolyi rokonát, a magyar királlyá koronázott II. Károlyt (1385–1386), ám rövidesen őt is elérte végzete, s az özvegy királynét néhány hónapos fogság után végül megfojtották II. Károly bosszúra szomjazó egykori hívei, a sor végén pedig a szintén a trónutódlás kérdésébe beavatkozó, de végül alulmaradó 15. századi királynék – Zsigmond (1387–1437) Borbálája, Albert (1438–1439) Erzsébete és Mátyás (1458–1490) Beatrixa – állnak.
A jelenség korokon átívelő következetessége miatt talán nem túlzás azt gondolni: ez volt a dolgok rendje. Voltaképpen arról van szó ugyanis, hogy az özvegyi sorsra jutott királyné kikerült a királynéi intézmény korlátozott jogokat, ám biztos védelmet nyújtó keretei közül, azt viszont, hogy özvegyként miként találhatja meg a helyét az országban, úgy tűnik, semmiféle követendőnek tartott szokás nem szabályozta, így a kérdést minden esetben egyedi módon kellett rendezni, s akkor már minden az özvegy sorsáról döntők jóindulatán vagy éppen annak hiányán múlott.
Az első magyar királyné életének szinte minden ismert mozzanatában felfedezhetők tehát a királynéi intézmény későbbi fejleményei. A magyar történeti emlékezetben elfoglalt helyét ugyanakkor az jelöli ki, hogy a mindmáig az államférfiúi nagyság utolérhetetlen mintaképéül szolgáló férje, Szent István méltó társa volt.
Forrás: https://rubicon.hu/cikkek/gizella