Esterházy János emberként és politikusként következetes képviselője volt a nemzeti kisebbségek jogegyenlőségének, a közép-európai népek közötti szolidaritásnak, a magyar–szlovák megbékélésnek és a magyar–magyar összefogásnak is. Ez utóbbira személyes példát szolgáltatott, amikor a szlovák állam idején együttműködött a tőle gyökeresen más eszméket valló baloldali gondolkodókkal – azokkal is, akik korábban kérlelhetetlen ellenségei voltak, ám utólag mindannyian a legmélyebb elismerés hangján szóltak róla írásaikban.
Magyarságának a keresztény életeszmény (politikusként való) gyakorlattá váltása adott európai horizontot. Emberi magatartása és eszméi ezért mind a mai napig követendő példát jelenthetnek kisebbségi és többségi magyarnak és nem magyarnak egyaránt.
Földi maradványai ötven évig ismeretlen helyen voltak. Csak a halálának 50. évfordulója alkalmából meghirdetett Esterházy-év során derült ki, hogy a prágai motoli rabtemető egyik tömegsírja rejti testét. Rehabilitációjára csak Oroszországban került sor. Szlovákiában máig hazaárulóként, fasiszta háborús bűnösként tartják számon.
Jelképes rehabilitálását a szlovákiai magyarság és magyarországi tisztelői a rendszerváltás után megemlékezések sorával, érdemrend és emlékplakett kiadásával elvégezték. A jogi-politikai rehabilitáció eléréséhez azonban szükség van a nevét máig bemocskoló ítélet semmissé tételére is.
Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon, a mai Szlovákia területén. Apja, idősebb Esterházy János (1864–1905) korai halála miatt özvegye, a lengyel Tarnowska Erzsébet grófnő (1875–1956) egyedül nevelte három gyermekét: Lujzát (1899–1966), Jánost és Máriát (1904– 1975).
Élete első időszakának meghatározó élménye volt a lengyel édesanyától kapott mély istenhit, valamint a vegyes lakosságú szülőhely, ahol a magyarsággal együtt élő szlovákok nyelvét már gyermekkorában megtanulta.
Esterházy János 1924-ben vette feleségül Serényi Lívia grófnőt. Házasságukból két gyermek született, János és Alice. Középiskoláit Budapesten végezte, majd birtokaira vonult vissza gazdálkodni. Azok közé tartozott, akik nem akartak könnyen belenyugodni a trianoni döntésbe. Ott találjuk őt a soproni népszavazást kiharcoló diákok között, majd szülőhelyének védelmében lett tagja egy Nyitrán szerveződő szabadcsapatnak.
1919-ben az új ország, Csehszlovákia kormánya által meghozott földreform és az ebben kiszabott súlyos adóterhek következtében az Esterházy család sok más arisztokrata-birtokos családdal együtt egzisztenciálisan is nehéz helyzetbe került. Esterházy ennek ellenére a kisebbségi léthelyzetben maradást választotta, s nem költözött a család trianoni Magyarország területén fekvő birtokaira. Itt az önvédelem lehetőségeit keresve került kapcsolatba a magyar kisebbség szerveződő politikai pártjainak vezetőivel. A gazdasági kényszer sodorta őt politikai pályára.
Fiatalon, 1932. december 14-én lett az országos Keresztény Szocialista Párt vezetője. 1932-től a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga elnökévé választották. A mindig jó kedélyű, a cigányzenét és a vigasságot kedvelő gróf már fiatalon a szlovákiai magyarság pártok feletti összefogásának lehetőségeit hirdette. Pályázatok kiírásával akarta ösztönözni egy olyan történelmi munka megszületését, amely nagyobb öntudatra sarkallja a kisebbségbe szakadt szlovákiai magyar közösséget.
„Mi a szlovák népet […] mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”
Esterházy János
Arisztokrata származásához nem ragaszkodott, nem szerette, ha grófnak szólítják. Lelkes szervezőként a dél-szlovákiai magyar települések egész sorát bejárta. Örömmel vette az egyszerű emberek szíves vendéglátását, s maga is kész volt azonnal a bajbajutottak segítségére sietni. Ilyen volt az 1932-es kárpátaljai nagy árvíz esete is, amikor az árvízkárosultak megsegítésére országos gyűjtést indított.
Az 1935-ös parlamenti választásokon Kassán képviselői mandátumot szerzett a prágai nemzetgyűlésbe, ahol ellenzéki politikusként a magyar kisebbség érdekeinek következetes védelmezője és a fennálló igazságtalan viszonyok kérlelhetetlen bírálója volt. 1936-ban, a két magyar párt (az Országos Keresztény Szocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt) egyesülésekor az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották. Beneš elnök a pártja számára kormányzati szerepet, neki magának pedig tárca nélküli miniszteri posztot ajánlott fel kormányában, ő azonban ezt a nem mindennapi ajánlatot visszautasította, mondván, hogy előbb a kormány tegyen érdemi változtatásokat a kisebbségekkel szembeni politikájában, mert amíg ez be nem következik, addig ő nem kívánja nevét adni a magyarellenes politikához.
1938-ban, az első bécsi döntés után, Kassa képviselőjeként a város átadásakor sokak meglepetésére bejelentette, hogy ő a visszacsatolás ellenére Szlovákiában marad, s inkább a határ túlsó oldalán rekedt mintegy 65-70 ezer magyarral vállal sorsközösséget, bár Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszteri poszt várt volna rá. A város átadásakor mondott beszédének első mondataiban nyilvánosan kérte Horthy kormányzótól, hogy tartsák tiszteletben a Magyarországhoz került szlovákok jogait. A Tiso-féle szlovák állam diktatórikus politikai körülményei között nagy kitartással szervezte meg a magyar néptöredék saját hagyományaira épülő politikai és kulturális életét. A nagyrészt szórványban élő szlovákiai magyarság megmaradásának érdekében kidolgozta a „Magyar Család” és Magyar Házak programját.
A második világháború kirobbanásakor tevékenyen részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának szervezésében, s írásaiban, nyilatkozataiban a szlovákiai magyarságot a lelkiismeret intő szavának betartására szólította fel.
Az önállóvá vált Szlovákia parlamentjének egyetlen magyar képviselőként – és parlamenten kívül magánemberként – védelmébe vette az üldözött szlovákiai magyarokat, sőt, az üldözött szlovákiai szlovákokat, cseheket és zsidókat is. A szlovák parlamentben – szinte egyetlenként – élesen bírálta a totalitarizmusra berendezkedő szlovák politikai módszereket, a személyi kultuszt, a koncentrációs táborok felállítását, az állami erőszak és diszkrimináció egyre szaporodó megnyilvánulásait.
Ezzel együtt mindvégig következetes hirdetője maradt a magyar–szlovák egymásrautaltságnak és sorsközösségnek. Máig kellően nem méltatott érdeme az, hogy ezeket a kérdéseket el tudta választani az aktuálpolitika mindennapi harcaitól, s bennük hosszú távra érvényes, követendő programot tudott mind a magyar, mind pedig a szlovák társadalom elé tárni.
Sohasem vált az egész államberendezkedést egyre inkább meghatározó náci ideológia kiszolgálójává. („A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt” – mondotta.) 1942. május 15-én a szlovák parlament egyetlen olyan képviselője volt, aki nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló 68-as számú törvényt. Nyitraújlaki házában üldözött zsidókat bújtatott. Hamis útlevéllel üldözött zsidók tömegét juttatta át a magyar–szlovák határon. Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott, melyet a pozsonyi svájci követségen keresztül juttatott el a szövetséges nagyhatalmakhoz.
Passzív ellenállása miatt egyre több támadás érte a szélsőjobboldal felől. Karakán jellemét azonban a kiépülő diktatúra körülményei közepette sem adta fel, s véleményét továbbra sem rejtette véka alá. Egy ízben nyilvános helyen jelentette ki, hogy az önálló szlovák állam lényegében egy nagy „svindli”. Kijelentéseiért feljelentették, megvonták parlamenti mentelmi jogát és képviselői mandátumát, majd Szlovákiában bíróság elé állították, s fél év börtönbüntetésre ítélték. 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok is letartóztatták és halálosan megfenyegették Esterházyt, mivel élesen bírálta őket, és szlovákiai pártját nem volt hajlandó nyilas párttá átszervezni. A háború vége felé háborúellenes megnyilatkozásaiért a Gestapo is hajtóvadászatot indított ellene. Menekülve, bujkálva vészelte át a háború utolsó időszakát, és bár elmenekülhetett volna, mégis a helyén, Pozsonyban maradt.
A háború befejezte után szlovákiai magyar értelmiségiekkel együtt memorandumot készített, amelyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérték a magyar lakosság üldözése, kibontakozóban lévő kollektív jogfosztottsága miatt. A memorandum átadása érdekében Esterházy kihallgatást kért Gustáv Husak belügyi megbízottól, aki azonban letartóztatta, s átadta őt az NKVD-nek. Legközelebbi hozzátartozóit, feleségét, gyermekeit soha többé nem láthatta. A szovjet belügyi szervek – tíz másik pozsonyi magyarral együtt – 1945 júniusában Moszkvába hurcolták, ahol koholt váddal tíz év javító munkatáborra ítélték. A Gulagok poklát megjáró Esterházy János a sarkkörön túl végzetes tüdőbetegséget kapott, egészségi állapota az 1948-as év végére válságosra fordult.
Közben Pozsonyban 1947. szeptember 16-án – távollétében – a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának hazug vádjával kötél általi halálra ítélte őt a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság. Családja közben szétszóródott. Édesanyjának és Lujza nővérének sikerült Nyugatra menekülnie. Felesége gyermekeivel Magyarországra költözött. Gyermekeinek, Jánosnak és Alice-nak viszontagságos körülmények közepette ugyancsak sikerült Nyugatra távozniuk.
A csehszlovák hatóságok kikérőt nyújtottak be a Szovjetuniónak, hogy végrehajthassák rajta a halálos ítéletet. A szovjetek a súlyos beteg Esterházyt 1949-ben szolgáltatták ki a csehszlovák szerveknek. Hazatérte után az akkor még Szlovákiában élő húga, Mária és néhány ügyvéd ismerőse kegyelmi kérvényt adott be a csehszlovák államelnöknek, Klement Gottwaldnak, aki a halálos ítéletet „kegyelemből” életfogytiglanra változtatta.
Az ítéletmódosításkor kórházi kezelés miatt egy ideig Pozsonyban őrizték, ahol szökése elő volt készítve. Az előre eltervezett akció végrehajtását Esterházy János azonban ismét elutasította, mondván, ő nem bűnös, nincs mi elől elszöknie. Ezt követően a súlyos beteg Esterházyt Csehszlovákia több börtönében is őrizték. Az állandó áthelyezésekre azért volt szükség, mert nézeteivel úgymond „károsan befolyásolta rabtársait”.
A róla érkező hírek szerint már a Gulagban is fogolytársai lelki támasza volt. Itthon ugyanígy néma méltósággal viselte sorsát. Kegyelmet, könnyítést soha nem kapott, mivel „fogva tartása még nem érte el célját, átnevelésének megvalósulását”. Az utolsó pillanatig bízott abban, hogy az igazság az ő esetében is győzedelmeskedni fog, és rabtartói szabadon engedik. 1955-ben a Csehszlovákia felszabadulásának 10. évfordulójára adott általános amnesztia jegyében büntetését 25 évre mérsékelték, de ebbe nem számították bele a Gulagban eltöltött éveit.
Börtönében az 1956-os magyar forradalom híre még visszaadta számára a szabadság reményét, de november 4. után állapota rohamosan rosszabbodott. Életének utolsó napjaiban súlyos betegségében kérte, szállítsák a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén halhasson meg. Ezt a kérését is megtagadták. A mírovi politikai foglyok börtönéből jövő utolsó üzenetének tartalma ez volt: átadta magát Isten akaratának, szenvedéseit, életét felajánlotta a magyarság fölszabadulásáért. Itt halt meg 1957. március 8-án, 56 éves korában, 12 évnyi rabságban eltöltött súlyos szenvedés után.
„Ezen a földön születtem, szívem lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz napokat is […], mert ha másokat maradásra biztatok, én sem mehetek el innét.”
Esterházy János
Forrás: https://rubicon.hu/cikkek/ki-volt-esterhazy-janos